Az önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéki területek megtartása volt, de más területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Megakadályozták az osztrák reguláris hadsereget a vidék elfoglalásában, sőt a mai Burgenland területét elfoglalták, ahol kikiáltották a Lajtabánságot. Ez vezetett az 1921. december 14-16. közötti soproni népszavazás megtartásához. A felkeléshez mintegy száz bosnyák és albán muszlim önkéntes is csatlakozott Durics Hilmi Huszein vezetése alatt. Közülük egy Ahmet nevű katona elesett az osztrákokkal vívott harcokban, így a nyugat-magyarországi felkelés mártírja lett. A felkelők amellett radikális nézeteket is vallottak, Szabó József százados irataiból kitűnik, hogy még a félterrorista módszerektől sem riadtak vissza. 1938-ban az első bécsi döntést megelőzően a Rongyos Gárda újjászerveződött. Október első napjaiban mintegy ezer „rongyos” önkéntes szivárgott át a csehszlovák határon, hogy nyomást gyakoroljanak a csehszlovák kormányra és a nemzetközi közvéleményre. A gárdisták telefon- és távírókábelek elvágásával, katonai alakulatok elleni gerillaakciókkal keltettek riadalmat, majd észak felé vonultak és a baráti Lengyelországba mentek át. A Rongyos Gárda tagjai döntő szerepet vállaltak az 1939. január 6-án Munkácsot ért támadás visszaverésében. A gyengén felfegyverzett „rongyosok” ekkor a helyi lakosság és a rendőrség támogatásával verték vissza a Kárpátalján állomásozó csehszlovák haderő páncélosok fedezésével indított támadását. 1939-1940 telén Finnország ellen folytatott szovjet téli háború magyar önkénteseinek jelentős része a gárda egykori tagja volt. A finn közvéleményben rendkívül jó benyomást keltett a magyar alakulat, bár a kiutazás hosszadalmassága miatt tényleges harci cselekményekben már nem vehettek részt. 1918. november 17-én a szociáldemokrata többségű osztrák államtanács etnográfiai elvekre hivatkozva bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. “Vörösausztria” az antant hatalmakkal folytatott, majd egy évig tartó egyezkedése során elérte, hogy az 1919. szeptember 10-i Saint German-i béke a magyar önrendelkezés jogát a hajdani társnemzet viszonylatában is kizárja, és egyoldalú döntést hozva Ausztriának ítélték Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati sávját 4000 négyzetkilométerrel és 50 ezer magyar lakossal (a régióközpontot, Sopront, és környékét is beleértve), azzal az indoklással, hogy ne valósulhasson meg a dédelgetett csehszlovák–délszláv korridor sokat emlegetett terve. Miután Ausztria mindenfajta külön megállapodást elutasított a magyar kormánnyal, beleértve a nyugat-magyarországi terület kettéosztását, az eseményekbe beletörődni nem tudó magyar hazafiak megkezdték az ellenállás megszervezését. 1921 nyarán több szálon indult meg a fegyveres ellenállás előkészítése. A fegyveres felkelést azonban nem a hivatalban lévő magyar kormány, hanem két elkötelezett hazafi, Prónay Pál és Gömbös Gyula szervezte és irányította. Thurner Mihály soproni polgármester személyesen kereste meg Prónay Pál szolgálaton kívüli alezredest Sopron megmentése érdekében. A szintén soproni Thirring Gusztáv vezette Nyugat-magyarországi Liga önkénteseket toborzott. A Nyugat-magyarországi Szövetség röplapjai hirdették: “Sopron a soproniaké!” A toborzás sikeres volt, hiszen a trianoni békediktátum kegyetlensége Magyarország lakosságát elkeserítette, a volt szövetséges Ausztria területi követelése pedig egyenesen fölháborította. (...)
Forrás vagy tovább a teljes cikkre ...
Forrás vagy tovább a teljes cikkre ...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése